Azt hittem jó móka lesz, amikor felkértek a feladatra. Azt hittem készen állok. Azt hittem, hogy remekül fogom csinálni.
Sokat kell még tanulnom.
Volt szerencsém egyetemi tanulmányaim során megismerni Thomas Kuhn paradigmaelméletét. Akkor, bár érdekesnek találtam, mégsem tulajdonítottam neki különösebb jelentőséget, azt meg pláne nem gondoltam, hogy valaha erről blogbejegyzést fogok írni :). Megtanultam, mert vizsgán kérdezték. Most azonban érintett lettem a témában, így kezdem látni, milyen óriási megállapításokat tett Kuhn A tudományos forradalmak szerkezete című művében.
A saját bőrömön érzem, hogy én is egy paradigmaváltás küszöbén vagyok. Egyre több olyan kérdés fogalmazódik meg bennem, mind a szakmámat, mind a világnézetemet illetően, amikre nem kapok kielégítő választ az eddigi információs készletemből. Hiszem, hogy valami új van kibontakozóban, és talán nem csak az én életemben, de a világon is. Valaminek a küszöbén állunk. Valami újnak. Ami addig, amíg nem lesz uralkodó paradigma, meglehet, sok fájdalmat hoz majd a “forradalmároknak”, nem beszélve az “ellenforradalmárokról”. Talán ez életem nagy dilemmája: lesz-e bátorságom beállni közéjük, és hirdetni egy olyan igét, ami miatt “máglyán éghetek el”, vagy beállok a jelenlegi paradigma mögé, és csendben figyelem a harcosokat.
Írtam már róla, hogy nem vagyok vallásos. Az egyházakat soha nem tartottam hitelesnek, a legtöbb magát kereszténynek valló embert pedig mindig is álszentnek láttam, mert úgy éreztem, hogy nem értik Istent, nem úgy követik, ahogy azt Ő szeretné. Igazából ezen az úton az egyházak sem segítettek “bárányaiknak”, a Szentírást a maguk hasznára lefordítva közvetítették mindig is.
Bár soha nem akartam tartozni egy vallási közösséghez sem, Isten (vagy valamilyen felsőbb erő) létezését soha nem tagadtam. Abban viszont biztos vagyok, hogy Isten nem olyan, mint amilyennek a keresztény egyházak bemutatják.
De akkor milyen Isten? Ezt írja le tökéletesen Wm. Paul Young A viskó című regényéban. Telitalálat. Egy ilyen Istent lehet szeretni, be lehet engedni az életünkbe, lehet bízni benne.
A könyvnek számtalan mondanivalója közül most számomra a legaktuálisabb az elvárás és a várakozás közötti különbség megértése volt. Abban a pillanatban, hogy elvárásokat támasztunk bárki felé, nem beszélhetünk igazi szeretetről. A szeretet nem feltételekhez kötött. Ha ezt megértjük, elfogadjuk és élni tudunk vele, igazi életet élhetünk bűntudat és ítéletek nélkül.
A könyvről bővebben: http://www.immanuel.hu/ vagy http://www.theshackbook.com/
Hát, puhány lettem. Most olvasom Lance Armstrong 7*-es Tour de France győztes (mindez egy durva kemo kezelés után) önéletírását, és rá kell jönnöm, hogy eltunyultam. Az emberek hihetetlen teljesítményre képesek, ha az idejüket nem a tv előtt pazarolják, hanem a céljaikra fordítják.
Híztam is 😦 Annyira sok időnk van az életben, és képesek vagyunk elfecserélni. Fiatalabbként olyan szívós voltam, de ez a munkahely, ez a létforma most nem ösztönöz. Ezen sürgősen változtatnom kell, ha nem akarom, hogy az élet elmenjen mellettem. Össze kell szednem magam, hogy büszke lehessek.
Most ez a cél: új szokások kialakítása.
Újabb közhely 🙂 Nem magyarázom túl, ne félj! Moss fogat szódabikarbónával és öblitsd le vízzel. Meglátod a víz nem ízetlen, hanem finom édes 🙂
Persze így van ez az élettel is… Mindenki életét az határozza meg, hogy mihez viszonyít. Erről láthatsz egy nagyon klassz előadást a TED-en: http://www.ted.com/talks/lang/hun/dan_gilbert_researches_happiness.html
Ekkora közhelyet – gondoltam sokáig/gondolják sokan. Persze minden ehhez hasonló frázis közhely marad addig, míg meg nem értjük a jelentését, még a mi életünkben is értelmet nem nyer.
Emlékszem az órára, amikor a mosogató felett zokogtam, mert a párom kint trécselt, és mihaszna dolgokról fecsegett a szomszéddal, ahelyett, hogy bent tevékenykedne, és azon törné a fejét, hogyan juthatnánk előrébb. Akkor azt gondoltam, hogy addig nem érezhetem jól magam, míg ez a helyzet így vagy úgy, szakítással, vagy az ő radikális megváltozásával véget nem ér.
Ma már csak nevetek magamon. De mi történt közben?
Azt mondtam: elég. Hiszen miért kellene nekem attól függővé tennem az éppen aktuális hangulatomat, hogy mit csinál a párom? És arra gondoltam, hogy de hiszen milyen klassz az, hogy rendben tarthatom a lakást? Hát van saját lakásunk. És vannak edényeink, amiről éppen egy nagyon finom ebédet fogysztottunk el, és különben is odakint milyen szépen süt a nap…
És a világ megváltozott. A párom is sokkal nyugodtabb, mert tudja, hogy nem egy durcás asszony fogadja odabent. Számtalan házasságot látok magam körül, akik olyan mélyre jutottak abban, hogy a másik felüket hibaztatják a boldogtalanságukért, hogy ha az egyik megszólal, azonnal képesek zsigerből megalázni a másikat.
Hát kérem szépen, így rá kellett jönnöm, hogy a boldogság igenis belülről fakad, és olyan a világunk amilyenné formáljuk, és azt kapjuk, amit adunk, na és mindenki a maga szerencséjének a kovácsa, ki mint vet úgy arat…
És mielőtt bárki kinevetne a példámban elmondottért, nézzen szépen magába, és elemezze azt, hogy kit hibáztat a szerencsétlenségért, és milyen kifogásai vannk akár a sikertelenségére, akár a boldogtalanságára, szegénységére, tudatlanságára…
Hosszú idő után most először igazán szabadnak érzem magam. Nem nyomasztanak a meg nem tett feladatok.
Hosszú idő után most először mondtam ki: nem, én ezt nem csinálom tovább. Kiszálltam. És ettől könnyűnek érzem maga.
Hosszú idő után először, tényleg tudom, hogy “vagyok, ahol vagyok ez így jó” – és nem csak amiatt, mert nem lehetnék máshol, de nekem most tényleg jó 🙂
Hosszú idő után mostanra elértem, hogy csak az számít, amit én érzek, és nem befolyásol az, hogy másoknak akarjak megfelelni – hisz ÉN EZ VAGYOK.
az itt a kérdés. Életem nagy dilemmája, szorongásaim okozója: a megfelelni vágyás megspékelve egy kis magamutagatással és másnak látszani vágyással. Csoda, hogy nem tudom ki vagyok? Ez már önmagában is tudathasadáshoz vezet 🙂 A lényeg, hogy egyre inkább szembesülök ezekkel a problémákkal és tisztán látom őket. Sőt, ez már majdhogynem teljesem a múltam.
Amiért most írok erről az az, hogy tegnap este rájöttem, már egész kiskoromban is milyen frusztrált voltam. Anyu mindig mesél egy történetet 1. általános iskolás koromból. Az egyik iskolatársamnak, akire egyébként mindig felnéztem különcsége miatt, pénzt adtam. Így szerettem volna megnyerni a barátságát. Tervezem, hogy megkérdezem anyut, hogy amikor ez kiderült, akkor mit mondott nekem. Ezzel most nem kimosni karom magam a felelősség alól, egész egyszerűen mostanában képes vagyok tényként felfedezni, hogy hogyan jutottam ide, ahol vagyok. Roppant hasznos érteni magam 🙂
Szóval, ha én 1* szülőként ebbe a helyzetbe kerülök, meg fogom erősíteni a gyermekemet abban, hogy ő igenis különleges, és ha valaki nem szereti azért amilyen, annak hiába ad pénzt, attól őt nem fogják másnak látni. És hogy különben sem fogja az életben mindenki szeretni, hisz nagyon mások vagyok. Igenis lesznek, akik majd nem fogják érteni, még olyanok is lesznek, akik kinevetik, de ettől ő nem szabad, hogy kisebbnek érezze magát. Főleg nem szabad szerepeket játszani, mert az nagyon veszély. Sokkal egyenesebb út, ha mindig figyelünk az érzéseinkre, és azt tesszük, amit a szívünk diktál.
Milyen érdekes, hogy 23 évig játszottam a szerepeket, és éltem ebben a durva kettősségben. És mennyire durva az, hogy vannak, akik egész életükben nem képesek ebből kilépni, mert nem látják meg, hogy csak akkor érhetjük el a boldogságot, ha tudjuk azt, hogy kik vagyunk, és ezt nem félünk megmutatni.
Az elmúlt néhány évem, sőt életem nagy része feszültségben telt. Ez a legjobb szó rá: feszültség. Mindig feszült és szorongó voltam valami miatt. Hol csak azért, hogy vajon megbántottam azzal, amit mondtam? hol azért, vajon jól csináltam? Szeretnek? Tartanak valamire? Sorolhatnám. A lényeg, hogy állandó görcs voltam. Görcs volt a gyomromban, a lábaimban, a kezeimben, a nyakamban, az egész testemben. Ez a szorongás múlt el az életemből. Még nem teljesen, de most hogy pár órára újra találkoztam vele, rájötem, hogy ez az amiben óriásit változott az életem. Sokkal nyugodtabb, lazább, megfontoltabb vagyok.
De tegnap történt valami. Egy kedves barátunk névnapja alkalmából elhívott minket abba a kocsmába, ahol közel 8 évet töltöttünk 🙂 Volt, hogy napi rendszerességgel. Sok kedvünk nem volt menni, de mert szeretjük, hát elmentünk. Abban a pillanatban, ahogy beléptünk visszajött az összes feszültség.
Morcos, agresszív, részeg emberek. Odacsap az asztalra. Minden felborul. – Jézusom, mit keresek itt?
Sör ömlik az ölembe. – Na ebből elég!
Veszekedés, üvöltözés, politizálás. – Megőrültem???
Erre felpattantam és hazarohantam. Ez az, amit nem tettem meg hosszú évekig. Hányszor hátat fordíthattam volna a kényelmetlen szituációknak, de nem tettem. Csak ültem benne, és egyre mélyebbre és mélyebbre csúsztam. A görcsöt mindenféle külső szerekkel csillapítottam. Olyan könnyű volt letolni azt a pár felest, amitől elfeledtem a valóságot, vagy beszedni egy szem xanaxot. Tegnap nem így tettem. Pedig nem sokon múlt. Mert ezt a szituációt nem lehetett józanul végignézni, de a régi, akkor én is a szintre iszom reakció helyett, inkább kiléptem a szituációból. Ez lehet, hogy sokan nem értik, de nekem ez nagyon nagy lépés volt, mert bebizonyítottam magamnak, hogy van másik út. Mindig van másik út!
A legutóbbi bejegyzésemben meglehetősen elkeseredett voltam. Ez kellett. Ki kellett élnem a szomorúságomat. Ez sok mindenre rávilágot. Rájöttem, hogy ott hibáztam, hogy nem akartam észrevenni, valójában mi történik velem, körülöttem. Az nem elég, hogy állandóan “úgy teszek” mintha rendben lenne minden. Nem ez a pozitív gondolkodás. Tudatában kell lennünk gyengeségeinknek ahhoz, hogy változtatni tudjunk a helyzeten. Nem elég azt sugározni kifelé, hogy jól vagyunk, miközben nem vagyunk jól. Az elménket nehezen tudjunk becsapni.
Jó volt ezt felismerni. Jó volt egy kicsit megélni a fájdalmat. Sok mindent kiírtam magamból (ezt majd egy későbbi alkalommal közzéteszem). Ezzel sikerült nagyon gyorsan emelni a rezgésszintemen. Kivettem egy szabadnapot, amit már régóta halogatott feladatok elintézésével és pihenéssel töltöttem. Ott tartok, hogy jobban érzem magam, mint az elkeseredés előtt. Mindenkit arra bíztatok, hogy élje meg lelki fájdalmait, ha csak rövid időre is, hiszen ezek a jelzések mutatják meg az irányt. Ez olyan mint a fizikai fájdalom. Csak akkor tudjuk orvosolni problémáinkat, ha figyelünk érzelmeinkre.
Zollerke dolgai 